Sziget az én szívem. Mocorog a szándék, a kétségbeesés formálja az új kereső ösztönt. Ki kell lépnem.

Érzem, hogy közeleg a zuhanás, de valahogy most el fogom bírni. Nem személyesen értékelem. Ez a folyamat egyszerre belső és külső. Amikor a lendület kifogy, amikor az öröm lelassul és kifordul belőle a pergő dobú szándék, akkor kell keresgélni, akkor kell nyitni. Akkor tudod, hogy folytonos átalakulásban van a világ, ezt a kerttől tanultam meg. A folytonos változás az élet szépsége, a korszakok, az öregedés lassú észrevétlen támadása a test ellen. Minden, minden a forgatókönyv szerint zajlik, amibe semmi sincs írva, de mégis minden.

Amikor 17 évesen a színházi csoportba azt mondta Robi, hogy pontot tenni valaminek a végére, lezárni, befejezni, ez a képesség milyen szép, milyen fontos, milyen nagy tudás, a 17 éves ösztönével utasítottam el ezt az egészet. Számomra nem volt idő, minden nyitva állt és minden végtelennek tűnt a jövő beláthatatlan távolában a most volt a fontos. Ő akkor 35-40 lehetett és már egy egészen más élet stádiumból üzent oda nekünk. Ő akkor azt tanulgatta, hogyan lehet elengedni, elfogadni, hogy aminek vége van, annak visszavonhatatlanul utat kell adni, hogy elmenjen. Anélkül nincs új.

Minden pillanatban meghalunk és minden pillanatban újjászületünk. Ez a nagy titka testünknek, ez a nagy titka az élet elképesztően gazdag szövetének.

A szavak választásában van a tett.

Ahogy megállsz az utolsó betű utolsó mozdulatánál és egyensúlyozol az űr fölött.

A két szó között, ott rejlik, mindig is ott rejlett az igazi üzenet.

Folyton elkövetjük a továbbhaladást, ami előtte lehetővé tette, azután megtagadta a megérinthetetlent.

A megérthetetlennel és felfoghatatlannal való egyesülést.

A lélegzet utolsó mikro-pillanatában, amikor a két szó közötti térbe zuhan a tudat-lélek.

Ott van a más világokba vezető út.

Itt vagyok. Mintha a félelmet kellene leküzdenem, egymagamban. Itt a sötétben, egyedül. Ez egy fontos állomás, hogy egyedül vagyok. Gonzó sem támogat, mert rettenetesen fél. Itt ülök, zuhog az eső, dörög az ég, fúj a szél és próbálok nem félni. És próbálok szembenézni a félelmeimmel.

Mitől is félek én tulajdonképpen? Van valami bennem, valami rettenetesen, kiszámíthatatlanul eltorzított rettegés, valami a gyermeki rettegésből, ha nem érzi biztonságban magát. Bennem ragadt valami bizonytalanság, mintha nem nőttem volna bele a szerepembe. Nem tudok önmagam számára biztonságot teremteni? Ha a gyerekek vannak, akkor talán, de csak akkor, ha Raul nincs jelen. 20 év alatt beletanultam, hogy ne bízzak meg magamban. Átadtam a biztonságot teremtő erőt, mert én magam talán a bátorságot, mint világhoz való viszonyt nem ismertem, csakis és kizárólag a merészséget. Mikor voltam a legbátrabb? Magamtól, magamban, magamért. Szegeden rettegtem. Mások tartottak meg. De az a rettegés más volt. Ez az önmagamban nem bízásból és hit hiányból fakadt. De ez nem ugyanaz? Miért? A mostani miből fakad? Ráhagytam mindent Raulra. Ő tudja, ő érti, ő megoldja, ő kitalálja, ő megvéd, ő megtart. És mi van, amikor nincs? És hogyan tudok a gyermekeimhez kapcsolódni, ha nem tudják kitapogatni a biztonságos alapot. Régen egyértelmű volt a viszonyunk. Én az édesanya szeretetével és ők a gyermeki szeretetben kapcsolódtunk egymáshoz. Ez most változik, ahogy nőnek fel. Keresik önmagukban keresik a világot és önmagukon keresztül a megfogalmazását annak, hogy mi van, mi a fontos és ők kicsodák is egyáltalán. Az anya már nem megtartó erő a kapcsolódásban, inkább nyűg, amit hátra kell hagyni. El kell ereszteni. Így itt és most, egyedül vagyok és ebben az egyedülségben döbbenek rá, hogy tudnánk mégis egymáshoz kapcsolódni, ha olyan igazi lehetnék, olyan meghatározható, önmagában, önmagából sugárzó, mint talán más emberek. Mindezt az anya szerep nélkül. A felnövekvő kapcsolódási lehetőségei a felnőtthöz.

De ez, mint kiindulópont buktató. Nem erről kellene szólnia. A szándéknak. A szándék az most már csakis kizárólagosan arra irányul, hogy magamat vegyem a kezembe. Hogy magam segítsem lábra állni magamat. Nem értük kell megtörténjen, mert akkor nem történik meg igazán. Ha pedig sikerül magamért megállnom és megtennem az első lépést,  ez már a készülődés kezdete a halálra. Ha még messze van is, ki tudja, de úgy érzem, amikor hajlandó vagyok igazán  a saját lábamra állni, hajlandó vagyok a bizonytalanságot elűzve megfogni a kezemet és erőt, bizonyosságot sugározni magamnak, magamért, akkor megtehetem az első ünnepi lépést a halálomhoz vezető úton. Persze ezt az utat járjuk a születésünktől kezdve, de mintha ettől a döntéstől fogva világosan, felvállalva, nyitott szemmel másképpen lehetnék jelen a lépéseimben ezen az úton.

Thomas Mannt olvasok és Thomas Buddenbrook-nak (talán nem véletlenül keresztelte Thomas-nak?)egyetlen éjszakában adatik meg, hogy hirtelen felszabaduljon a lét felelősségteles és nyomasztó súlya alól. Ekkor érti meg a lélek halhatatlanságának mindent feloldó és feloldozó jelenségét. Vagyis nem is érti, hanem érzi, átéli és ez elképesztő felszabadító erővel hat, ami meg is menthetné, ami egy egészen új, a tudatos élet lehetőségével ruházhatná fel. Sajnos ez csak egyetlen éjszaka zokogó élménye. Utána visszacsúszik a hétköznapok monoton csapdájába. Hagyja, hogy kicsússzon a kezéből ez a tudás, a testtel a szívvel és az elmével együttes tudás, és folytatja tovább a félelemmel teli vak kutyagolást a halál felé. Nem felelősségteljesen nyitott szemmel, bátorsággal a szinte elviselhetetlen boldogság megtartásával, hanem az általa választott tudatlanságban. Talán a bátorság és a kitartás hiányzik belőle, hogy megtartsa, hogy hajlandó legyen az igazi változásra a kényelem vagyis a változatlanság ellenében.

Most itt ülök egyedül. A vihar alábbhagyott. Nem hagytam szétesni magam, de még ez csak egy kis próba volt. Talán a kezdet kezdete a tudatosság egy másik formájában megélni és magunkba építeni, amit megélünk.

Olsen azon töpreng, hogy annyit tud, hogy tudnia kellene valamit. Érzi, hogy valami fenséges már régóta várja, régóta feszegeti a mellkasát, de sajnos azt nem tudja, hogy mi az, és hogy mit kell tennie ahhoz, hogy közelebb jusson a rejtélyes valami megtalálásához.

A szíve repes az örömtől, hogy nemsokára érkezik valami több mint szép. Mert azt biztosra veszi Olsen, hogy szép, hogy jó, hogy több és nagyobb, mint bármi eddig az életében. De nem látja konkrétan mi az, és ez felettébb bosszantja.

Hiába keresi magában, vagy hiába bámul a felhőkbe, a kép nem lesz élesebb. Sőt, nincs is kép, csak a nagy néma üresség. Kipróbálta már sokszor. 

Néha dühös, néha sír, néha összeszorított fogai közül vinnyogó hangot hallat. Úgy érzi nem bírja már sokáig. Azt kívánja, bárcsak ne érezne semmi szépet. Mert ez az elérhetetlenség csak megőrjíti.

Szívének folyamatos repdesése csak a vágyakozást fokozza benne. Az ilyen vágyakozások pedig várakozások. Azokkal pedig mindig az a baj, - gondolja, Olsen, hogy ilyenkor nincsen sem itt, sem ott.

Nem tud gyönyörködni úgy a labdarózsákban a szökőkutas parkban, ahová mostanában le szokott járni, és a rejtélyes valami, ami úgy vonzza magához, az sem elérhető számára. Se nem látja, se nem hallja.

Néha olyan erősen ver a szíve, mintha a szíve már látná érkeztét, és a rejtélyes valami csak egy karnyújtásnyira lenne tőle. Olyankor megnőnek a szemei, felderül az arca, tüdeje megtelik levegővel és egészen kisimulnak a vonásai. Néha pedig szívének repkedése is alábbhagy, olyan szomorúan távolinak tűnik minden.

Nem érti ezt sem, hogy hogyan változhat a rejtélyes valami távolsága ilyen hirtelen.

Alapvetően - legyint egyet maga elé - nem is ért semmit. Vajon nem a szíve csalfa játéka mindez? Hiszen a szíve már annyiszor becsapta.

Annyiszor örült egy-egy szép leány közeledtekor is, aztán végül mindig kiderült, hogy mindhiába, a leányok mégiscsak tovább haladtak mellőle, ő pedig egyedül maradt.

De az az igazság, gondolja tovább a történeteinek fonalát Olsen, hogy a lányok tova haladtával a szívének vergődése is alábbhagyott, és szépen mindig minden visszaállt a nyugvópontjára.

De ez! Ez nem nyugszik benne! Pedig se nem lány, és se nem csinos. Még csak nem is látja, nem is tudja. Mégis mindennél jobban vágyik rá.

Még az is felmerült benne, hogy megkeresi a testében azt a helyet, ahol ezt a végtelen vágyódást érzékeli. Lehet, hogy nem is a szíve a ludas. Lehet, hogy a gyomrában van, vagy a hasában.

De aztán amikor megint minden karnyújtásnyira közeledik, akkor már érzi, hogy minden egyes sejtje úgy repdes örömében, akárcsak mindegyik sejtjében külön kis szívecske dobogna. Milliónyi, sőt milliárdnyi szívecske dobogja ütemét, amikor a szép jövő eggyel közeledik.

Késő van már nagyon, de valahogy mégis hálát kell adnom a mai napi gondolataimnak, érzéseimnek. 

Az az érzésem, hogy velem minden megtörténik, amire igazán vágyom, amit hagyok, hogy vágyni tudjak utána, amit megengedek. Amikor már lélekben eljutok a szorongásnak és tehetetlenségnek arra a pontjára, hogy feladom s azt mondom, hogy mostmár történjen, ami akar, ha kell, legyen még rosszabb, akkor elengedem és az történik, ami továbblendít. Mostmár van annyi erőm és belső energiám, hogy fel tudok ülni egy-egy ilyen áramlatra, tudok vele menni és nem feszülök be, így aztán az eddigiekhez képest egészen elementárisnak tűnő dolgok is történnek.

Vágyom a férfiakat, a férfi erőt. Nem feltétlenül szexuálisan, hanem azt az erőt, ami túl van rajtam, amit nem ismerek, mert nem női és újat tud nekem mondani és adni. Ezt próbálgatom is most, megérezni ezt az energiát. S azért is vágyom, mert szükséges lenne mellém, a család mellé egy ilyen támogató erő. Másodszor mondták nekem az utóbbi egy évben (köztük egy fontos ember, rokon) és néhány nappal ezelőtt, hogy vállaljam fel az irányítást itthon. Valójában nem teszek mást, mint ezt, hogy irányítok, de lehet, hogy roskadozok ennek a súlya alatt, nem vállalom/vállaltam fel. Ahová Ágoston jár úszni, ott az az edző, aki megszervezi az úszáscsoportokat, egy olyan pasi, aki valahogy mindig "alánknyúlt": akkor is, mikor beíratkoztunk, mikor tavaly egy úszáslendületben volt Ágoston (hetente többször ment) s időpontokat kértem tőle szinte minden másnap s most is, mikor mélyponton van a gyerek s alig akar elmenni. Szerdán elvittem Ágostont úszni (mondtam, hogy alig maradt lehetőség, hogy bepótolja a befizetett, elveszített alkalmakat, így menni kell): mikor bement, a pasi azt mondta, üljek már le, meséljek, mi van. Azonnal leültem. Nem azért, hogy panaszkodjak, hogy meghallgassanak, hanem talán mert lehetőség volt, valamire...Azt mondta, hogy az Ágoston egy jó gyerek, látszik rajta; hogy nem fog elveszni, mert akkor már elveszett volna s egyébként is van valahogy benne annyi. Azt mondta, hogy hagyjam egy kicsit békén ("tudod mi mit csináltunk ebben a korban? hajtottuk a csajokat") és bízzak meg egy kicsit benne. Ezek nem egyszerre, hanem vissza-visszatérően hangzottak el, körülbelül fél óra alatt. Nem is tudtam, hogy történt bennem valami, de ma éreztem, hogy de igen: irányt mutatott nekem ez a pasi, azt mondta hogy hagyjam abba a hisztériát, irányítsak, mert a családban ezt nem tudja megtenni más, de nyugodjak le egy kicsit. Ez az, ami hiányzik nekem és hiányzik az Ágostonnak is. Ágostont már régen helyre kellett volna tenni; nem erőszakkal, csak egy határozott iránymutatással, amiben közben biztonságban is érzi magát. Bízom benne, hogy bevonzom ezt is.

Az állapotomról akarok írni. Arról, hogy hogy vagyok most. Rengeteg mindent kergetek a napokban, amit élek, kapkodok, ideges vagyok, választ szeretnék kapni intellektuálisan (ami ugye sosem volt a sajátom) és érzelmileg (ami viszont annál inkább a sajátom), de be vagyok ragadva már évek óta, s ez most még idegesebbé tesz. Mert telik az idő, mert késésben vagyok (s ismerem a mondatot, hogy elkezdeni valamit sosem késő, s ha mélyen belegondolok, el is hiszem, s arra a pillanatra erőt és hitet is kapok tőle), de mégis: valahol késésben vagyok. Amivel talán nem késtem el, kitartó erővel, hittel és szeretettel meg tudtam tartani, az az Ágoston. De ez óriási erőfeszítés volt s mostmár talán nem is az erőfeszítést érezni, hanem egy új minőség megszületését, a bizalomét, s hogy amire vágyom egyelőre kicsiben: hogy korának megfelelően el lehessen engedni a kezét, s a keresgélésében meg tudja tartani magát, az talán itt van.

Ami velem kapcsolatos s amiben egy idő után nem érzem magam zaklatottnak, az a meditáció. Ami a lélegzettel, a pozitív emlékekkel és jövőbemutató gondolatokkal, az elmém lecsendesítésével kellő távolságot tud adni a zaklatott érzéseimtől, s esélyt és lehetőséget tudok adni a napoknak. Vannak felvillanó képeim (talán jegyzetelnem kellene őket), adott pillanatra nyugodalmat adnak: női magassarkú cipők, rúzs, körömlakk, női, férfi táncosok gyönyörű testtel (nem táncolnak, csak egy kép), de sem erőm, sem hitem továbbgondolni ezeket a képeket. Különösen szeretem most a házaknál nyíló futórózsákat.

Elkezdtem foglalkozni a benső gyermekemmel, aki ott ül a barlangban és nem mer kilépni. Nyugtatgatom, az jó neki/nekem, de nem tudom a világba (csak a mezőre) kihívni, mert rettenetesen félek én is vele együtt és nem tudok neki mit mondani (s egy kicsit türelmetlen is leszek a végén, hogy mért nem jön már ki, mért nem szedi össze magát�).

Olsen gyakran nyúlik el kanapéján el-, elrévedezve. Olyankor azon mereng, vaj' hol van a világ közepe?

Lehet, hogy benne van a fejében, a szemében vagy a szívében? A világ közepe a számítógépében van, vagy odakint az ablakon túl, ahonnan a halkonzerveit beszerzi?

Kimerészkedik az utcára, csak úgy, melegítőben. Úgy van jelen az utcán, mint amikor az ember filmet néz a tévében. Nagy a nyüzsgés odakint.

Rengeteg ember rohan mindig valahová.

Ezek az emberek építik és rombolják le a világot. Nap nap után, mereng el ezen Olsen.

Szorgosan mozognak, tesznek-vesznek, kalkulálnak és beszélnek. Érvelnek és meggyőznek, kiabálnak, majd verekednek, de mindig van a napban egy-egy pillanat, amikor minden elcsitul, elhalkul. Legalább egy pillanatig ez így is marad, és ilyenkor eggyel több és eggyel kevesebb lesz a világ.

Olsen szereti ezt a pillanatot. A varázslás pillanatának tartja. Gyakran kihegyezi érzékelőit, hogy elcsípjen egy-egy ilyen mágikus momentumot a napból.

Azt mondja, ilyenkor kattan valami fogaskerék-féle, ami hajt minket előre. Kattanunk tovább.

Néha azonban nehéz súly üli meg Olsen szívét e néma pillanatban. Meghallja a születés kínját és a gyászban jelen lévő némaságot. Olyankor megörül a kattanásnak, és a nyüzsgő forgatag új lendületének. Még szívesen is vegyül el a tömegben, hogy ő is tegyen-vegyen, beszéljen és érveljen, haragudjon és viccelődjön. A zajban, a tettben nincs más, csak zaj és tett, üres. És ez jó. Ez megnyugtató.

Fizikai testünk egy önálló rendszer, mely gyakorlatilag az első számú tükörképünk is.

Minden, amit érzünk és gondolunk, az megjelenik a világunkban, a testünkben is.

Nem azt teremtjük, amit akarunk, hanem azt, amik vagyunk. Azt viszont, hogy mik vagyunk, minden pillanatban újra és újra meghatározzuk.

 Sejtjeink minden pillanatban ehhez az új meghatározáshoz igazodnak, és ugyanígy újra és újra megalkotják a testünket az új gondolataink és érzéseink, tetteink fényében.

 A test ugyanúgy, ahogy a lélek, felveszi az ősök karmikus mintáit, hogy azokat kivezesse a karmikus körökből, meggyógyítva, transzcendentálva azokat.

 Ez ugyanúgy érvényes a lélek tapasztalásaira és a test tapasztalásaira is.

 Magyarán a lélek sérülései, illetve a test sérülései ugyanúgy képesek öröklődni. És persze nem csak a sérülései; a lélek tapasztalásainak egy része is öröklődik, mint ahogyan a fizikai test is az ősök testrészeiből is épül.

 Feltételezem, hogy gondos előválogatás útján alakul a testünk, lelkünk, hozott anyagunk olyanná, amilyenné. Nyilvánvalónak látszik, hogy a földi életben bevállalt feladatunkhoz igazodva választunk családot és azon belül karmikus mintákat.

 Ha megfigyeljük, életünk során a testünk rengeteget változik. A fiatalkori test szinte évről évre váltakozva mutatja meg az ősök vonásait, mimikáját, testrészeit, mely felnőttebb korban már akár teljesen más képet is mutathat és erőteljesebb nyomokat ír a szövetekbe. A felnőtt élet korszakaiban is hol a szülőket, hol a nagyszülőket vagy más rokonokat érzünk megjelenni magunkban erősebben testi és lelki szinten egyaránt.

 Összességében persze abszolút más ez a lélek, aki vagyunk. Az is teljesen korrekt, ha más lélekcsaládból, más bolygóról származó lélek lép be egy földi család életébe.

 A felvett karmikus mintákkal dolgunk van, nem öncélúan vesszük fel azokat, illetve korántsem véletlenszerű keveredései vagyunk itt a géneknek.

 A felvett karmikus minták, bevállalt feladataink erre az életidőre. Ezek olyan tapasztalatot hozhatnak az életünkben, melyekre szükségünk van. Gyakorlatilag kértük, hogy ezeket a tapasztalatokat megszerezhessük, illetve elég erősnek és bátornak éreztük magunkat ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy ezt és ezt a családi sérülést én meggyógyítom, kivezetem az őseimet ebből a lelki-, vagy testi sérülésből. Többé már nem kell ezt senkinek újra megélnie.

 Ha az ember behatóan tanulmányozza ősei életét, életében megélt feladatokat, élettapasztalataikat, jókat és nehezeket egyaránt, vagy végiggondolja, kinek milyen testi betegsége vagy egyedisége volt/van, akkor ezeket felfedezheti önmagában is. Egyiket-másikat, vagy akár ezek legtöbbjét. A hosszú életünk során ezek felszínre bukkanhatnak.

 Egészen sűrű keveréke vagyunk ezeknek a történeteknek. Viseljük őket büszkén és szeretettel, és kérdezzük meg magunktól, hogy hogyan tudnánk végrévényesen véget vetni karmikus köreiknek. Nyúljunk vissza történeteikhez, hallgassuk meg őket és a mai tudásunkkal és lehetőségeinkkel emeljük föl ezeket a történeteket egy magasabb megértésbe.

Sok régi emlék és tudás elérhetővé vált számomra, főként az elmúlt tíz évben, aminél klasszabb dolog kevés van a világon, de ez a tudás sokszor szembeállít engem egy másik fajta tudással, amivel bizony rendesen összeütközik. Ráadásul az elmúlt 10 év tapasztalatai azt mutatják, hogy az a tudás, amit tudok, az nem, a másik viszont igen, az működik.

Józan ember erre azt mondja, hogy akkor valamit benéztem, félreértettem, és tovább lép, elfogadja a tapasztalatot, a másik igazságot, és azt építi be a memóriájába.

De a belém ültetett tudás, emlékezet egy olyan evidencia, amit képtelen vagyok átírni. Egyszerűen tudom, hogy igaz, hogy úgy van. Emlékszem rá nagyon régi időkből. De mégsem tudom használni, bizonyítani. Ez valami nagyon frusztráló érzés.

Mondom a példát.

Határozottan tudom, hogy az ember képes a testének szöveteit pusztán a szándéka erejével kijavítani, átformálni, alakítani. És itt nincsen olyan, hogy de, vagy ha. Az ember képes rá.

Ezt tudom. És nagyon régen tudom. Igazából, nézzetek hülyének, de évezredek óta. És tapasztaltam már anno sokat, sokszor. Igazából ezzel foglalkoztam, kutattam, és csináltam. Fejlesztettem azt a testet, amit most használunk.

Frusztrálnak, feszítenek az ismeretek, amik egykor az enyémek voltak, de még sincs elég tudásom most ahhoz, hogy értsem, mit is tudtam pontosan és hogyan veszett ki mindez mégis?

Én, úgy érzem, hogy mindig ezért jöttem vissza. Hogy átadjam ezt a tudást. Amit a gyógyírekről, az emberi testről tudok. Sokat tudok. De mégsem tudom. Most csak emlékezem arra, hogy tudom, de valahol itt megtorpanok.

Egy fura erős érzés van bennem, hogy mindezt tudom, de valahogyan az emlékezetem még nem olyan erős, hogy mégis mindez elérhetővé, bizonyíthatóvá váljon előttem.

Erre várok, erre a tudásra. Ezért érzem magam úgy, mint aki várakozik. Ezért vagyok lebénulva, hogy semmit sem lépek előre, mert egyszerűen úgy érzem, hogy enélkül a tudás nélkül nem érdemes, illetve nem is tudok egyet sem lépni.

Persze ahogyan az emlékek eddig is elhoztak, eddig az ismeretig, azt is tudom, hogy tovább is kísérnek, és egy nagyon lassú ébredési folyamat során szépen lassan megnyílnak a kapuk és felismerhetővé válik újra a múltam, a tudásom, és újra eszköz lesz a kezemben, hogy ebben az életidőben is újra megpróbáljam ezt a tudást átadni az emberiségnek.

Az a gyanúm, hogy ez a fajta történet a frekvenciasávokkal lehet kapcsolatban még. Magasabb sávokban ez a tudás lehet evidencia és talán erre emlékezem. De sajnos itt a háromdimenziós valóságunkban ez a tudás nem működőképes. Talán. Mint ahogyan az a szerelem sem működik itt, amit érzek magamban.

Olyan mintha egy másik világhoz tartoznék, amit itt szeretnék megélni.

És tulajdonképpen nem is vagyok messze a valóságtól. Valóban egy magas tudatosságú életet készülünk itt megnyitni ezen a bolygón. De ez ilyen nagyon furán történik. A magas bennünk van belül, élő, létező világ, élő, létező érzelmekkel és tudással, emlékekkel, és mos mindezt ide próbáljuk meg betuszakolni. A frekvencia emelésével a két világ szépen lassan összemosódik, összeolvad, egymásnak láthatóvá és élhetővé válnak a világok.

Igen, valószínűleg ez történik.

És ilyen nézőpontból figyelve viszont lehet, hogy nem is úgy kellene fogalmaznom, hogy többezer éves tudás van bennem, hanem egyszerűen egy másik dimenzióban szerzett, megélt tudás van bennem.

Az idő becsapós tud lenni, mivel állítólag nincs is.

Szerelmi téren már ezerszer tapasztaltam, hogy az idő valójában tényleg az energiák magasságától függ. Amikor telítve vagyok magasrezgésű energiával, akkor a másik egészen közel van időben és térben. Úgy érzem, hogy mindjárt kopogtat az ajtón.

Amikor azon sopánkodok, hogy az egészből soha nem lesz semmi, akkor az energiaszintem olyan alacsony, hogy évszázadokra távolodik a történetünk.

Valójában mindkét esetben igazam van. Mindig az van, amit éppen megélek abban a pillanatban. Az ott mindig releváns. Ezért mondom azt, hogy minden, amit belül élek meg, a magasabb régiókban valóság.

 Fura, eltévedt báránykának tűnhetek. De nem. Mindez pont így lett megtervezve. Ezt vállaltam.

Szabadesésben zuhantam. Elengedtem mindent, mindent, ami fontos, drága, értékes, lényeges volt (nem találom a megfelelő szót, mert talán nincs?) nekem és zuhantam bele a semmibe. Ez a semmi, nem az a semmi. Ez a semmi kegyetlen hideges fénnyel vesz körül. Szúrós és kíméletlen. Didergetős, ez a semmi a szív, a megértés, az érintés hiánya. Vagy talán mégsem? Talán csak azt kellett volna mondanom, hogy látlak semmi és megérinteni, hiszen az űr, az üresség milliónyi lehetőség edénye. Hogy ez a semmi az pont olyan, mint, ami a teremtés végtelen sorát hordozza magában.

De nem tudtam megállni, nem tudtam. Zuhanás közben már elengedtem minden elengedhetőt és csak a kétségbeesett vágy maradt, hogy szűnjön meg, hogy szűnjön meg, szűnjek meg, szűnjön meg ez az egész. Ilyenkor jön a menekülés, ami egyben önfenntartó szerepet tölt be. Amikor a fájdalom, a kétségbeesés olyan nagy, menekülni kell. Rohanok, erdők, lápok, hegyek, bozótosok, rohanok szobák alagútja, szekrények mélye, dobozok, rohanok, hogy elrejtőzzem, rohanok, hogy ne lássanak, rohanok, hogy ne tudják, ne is sejtsék, hogy minden illúzió, amit rólam elképzeltek az nincs. Csak a hideges és didergetős és kíméletlen fény. A legkisebb szoba legkisebb sarkában az asztal alá begubózni, összehúzódni, elfelejteni az utat is elfelejteni befelé, kifelé. Így kevésbé fáj.

Honnan jön ez? Képtelennek lenni a szeretetre? Képtelennek lenni felemelni és kifelé fordítani a tekintetedet?

Közben persze az élet zajlik és a zajlásában a látszat fenntartható. Én bent ülök a szoba, a legmélyebb szoba legkisebb sarkában, minimumra kapcsoltam magam. Csinálom a dolgomat, működök magamtól, magamért, mintha semmi, semmi nem történne. Megfelelek. A megfeleléshez nincs szükség rám arra, aki odabent. A megfelelés az elképzelt elvárások visszatükrözése. Mimikri, álca, csinálom, csinálja magát, hogy észre ne vegyék, hogy nem vagyok itt.

De ha valami fontos, lényeges, drága, értékes kérés irányul felém, az lebontja a falakat és betör a fájdalom elviselhetetlen fénycsóvája.

A virág, a virág a virág a látszat virága. A mag, a mag, amit eltakar, a mag utat nyitott ,jelzés volt, amin befelé, lefelé kellett volna indulni, de nem tettem meg. A virág az elvárásaimat fűzi sorba, a tökéletesség szúrós virága, puha és szépséges formába öntve. A virág, ahogy elképzelem, hogy elvárják tőlem, hogy olyannak kell lennie, mert nincs, aki az, aki igazán megformálhatná, az nincs jelen. Az út felém a rejtőzködő felé lehetett volna egy virág maga. Nem pótcselekvés, nem megfelelés kényszer, hanem felvállalása a kétségbeesett zokogásnak, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég, hogy nem létezem. Minden más olyan valós, ami körülvesz. Csak én nem vagyok az.

Így a virág nem született meg, a virág, ami nincs.

(Illetve a háromszor három festett kis golyóban benne van az összezsugorodás, a feketeség és a vörösbe forduló fájdalom, talán.)